I. A néprajztudomány előzményei és kialakulása

Az idegen népek népszokásaira, feltűnő külső tulajdonságaira, a viseletre, a lakásra, a viselkedésre vonatkozó adatokat már az ókorban is gyűjtötték: Hérodotosz, Plinius, Tacitus földrajzi és történeti munkáiban találkozunk efféle leírásokkal, később pedig a középkori útleírásokban, Carpini, Rubruk, Marco Polo emlékezéseiben vagy a felfedezések korában Colombus, Magellán, Cook, Bougnville vagy Amerigo Vespucci jelentéseiben és naplóiban olvashatunk ilyesmit.

A magyar népköltészetre már Szent Gellért felfigyelt. A 11. századból ránk maradt legenda szerint társával egy faluban megszállva hallotta az éjszaka búzát őrlő szolgálóleány dalát, melyet ő a magyarok szimfóniájának nevezett. Anonymus, a 13. század névtelen történetírója a magyarok tetteiről szóló Gestájában megemlíti, hogy a honfoglaló hősök győzelmeikről éneket szereztek, vagyis az ő idejében még hősdalokat énekeltek a honfoglalásról. Egyébként elítélte és hazugságnak tartotta a parasztok "csácsogását", együgyű beszédét, vagyis a szájhagyományt, melyből azonban ő is merített. A Szent László életéről készített falfestményeken a hősdalok jeleneteire ismerünk. Balassi Bálint pedig verseit az akkor közkedvelt és közismert magyar, német, tót, lengyel és török népdalok dallamaira írta, "Ad notam"- megjegyzéssel.