I. Bevezetés
|
1. ábra
|
A zseniális Leonardo da Vinci (1. ábra) halála előtt nem sokkal megfogalmazta azt a három kérdést, melyre nem tudott kielégítő választ adni: 1. Miért kék az ég? 2. Miért hasonlítanak az utódok őseikre? és 3. Miért öregszünk és miért halunk meg? Első két kérdésére a mai ismereteinkkel válaszolhatunk, a harmadikat ma sem tudjuk, csak kutatgatjuk és magyarázgatjuk mindenkori tudásunkkal, kétségtelenül csodálatos technikai vívmányaink segítségével. Még kevésbé tudjuk megérteni, hogy miért kell egyáltalán időben behatárolva, mintegy az időbe zártan élni, és miért éljük a maximális emberi életidőnket is személyre szabottan? Az emberiség az ősidőktől fogva keresi azt a bizonyos "életelixírt", melynek segítségével, ha lehet, örökké, de legalább is hosszú életen át maradhatna fiatal, tettre kész, egészségesen boldog. Az ember szeretne "fiatalon, szépen megöregedni", ha már a halált el nem kerülheti. Szeretne élete utolsó pillanatáig önállóan, tevékenyen és a valakihez, valamihez, valahová tartozás biztonságában élni, az öregedés közismert fogyatkozásai, problémái, nyomorúságai nélkül. És nem utolsó sorban szeretne kínok és megaláztatások nélkül, békén elköszönni, ha üt az utolsó óra. Valamiképpen úgy, ahogy azt a 18. században élt kiváló orvos, van Borehaave megfogalmazta: "fenntartani a test töretlen egészségét, a szellem állandó élénkségét és nyugalmát, és megőrizni ezeket a késő öregségig, amikor betegség és küzdelem nélkül a test és lélek búcsút mond egymásnak".
|
5. ábra
|
Az emberiség kultúrtörténete bizonyos tekintetben versenyfutás és küzdelem a halállal. Minden korszakban így van ez: az ember mindenkori ismereteivel és tudásával válaszokat és módszereket keres az egyed és a közösség fennmaradása érdekében, esélyeket, kockázatokat figyel meg és próbál befolyásolni. Kitűnő művészi ábrázolását adja ennek Pearson rézkarca (2. ábra), mely az ember életútját mutatja be születésétől haláláig. A "végtelenből a végtelenbe vándorló ember" képzete, a honnan jövünk és hová tartunk? kérdés megválaszolatlansága megtermékenyítően hatott a művészetekre, filozófiákra, hitrendszerekre és nem utolsó sorban a tudásvágy hajtotta tudományra. Az ember a megismerés és a tudás míves csodakapuját próbálja kinyitni, mint sipkás kobold, de csak érintheti kilincsét, belépni ez idáig nem tudott rajta. Atyai mesteremtől, Nyírő Gyula professzortól (3. ábra) kaptam ezt a kifejező ex librist közel ötven éve, amikor meghívására elindultam a Budapesti Orvostudományi Egyetem Neurológiai és Pszichiátriai Klinikáján az emberi lélek rejtelmeinek megismerése felé. Már akkor és ott, 1957-ben rádöbbentem, hogy a lelki bajok sokfélesége mellett az öregedők és öregek megannyi, számomra újszerű problémát jelentenek, szemben az általánosításokkal, az egybeolvasztó, előítéletes öregképpel. Mind egyértelműbbé vált számomra, hogy számos lelki zavaruk nagyon is összefügg öregedésük testi fogyatkozásaival: látásuk, hallásuk, mozgásuk, testi működéseik beszűkülésével, károsodásával. A beáramló fontos ingerek csökkenése és a testi aktivitás beszűkülése vagy elmaradása felborítja napi életük ritmusát, zavarttá, tájékozatlanná és nyugtalanná teszi őket. Mindez nagy különbséggel következik be, minden esetben meghatározza emberi egyediségük, személyiségük adottsága (4-5. ábra). |
